Hajótesten kívüli csónak- és hajómotorok, úgynevezett külmotorok

A kishajó kategória nagyon sokféle hajót tartalmaz: a kis külmotoros horgászcsónaktól a 20 méteres luxusyachtokig. Ennek megfelelően a hajók hajtógépei is elég széles skálán mozognak, a benzines külmotoroktól, az elektromos motorokon át a dízelmotoros hajtásig.

Csak a kishajókra, csónakokra jellemző a benzinüzemű két-, és négyütemű külmotor.

A külmotor egy kompakt egység, vagyis a motor összes (üzemanyag-, hűtő- és kipufogó-) rendszere gyárilag egy egységbe építve készül, és a hajóépítőnek a fartükör megfelelő kialakításán túl semmilyen egyéb motorral kapcsolatos teendője nincs. Ez olyan népszerűvé tette a külmotorokat, hogy mára már nem csak hordozható méretben készülnek, hanem a beépített motorok teljesítményének megfelelő több száz lóerős változatokban is vannak külmotorok. sokszor a kisebb vitorlás hajókon is külmotor szolgál segédhajtásként.

A külmotorok hajnala

„A kishajók külmotorja nem más, mint egy, a hajó tükrére szerelt, függőleges főtengellyel rendelkező motor, amely egy kúpfogaskerekes fordulatszám csökkentő hajtóművön keresztül hajtja a hajócsavart.
A külmotor története is meglehetősen régre, a belsőégésű motorok fejlesztésének kezdetére nyúlik vissza. Az első próbálkozások a svéd Vulcan gyárban kezdődtek 1891-ben, akkor még ferde hosszú, vízbenyúló tengellyel és lánchajtásos megoldással. Ezek a megoldások sokkal inkább hasonlítottak a nálunk seprűs motorként ismert kialakításra.
Az első mai értelemben vett külmotor Cameron Waterman nevéhez köthető, az ő ötlete (és nem Ole Evinrude-é, ahogy sokan hiszik) volt a motor függőleges elhelyezése és a kúpfogaskerekes áttétel. A fejlesztést 1903-ban kezdte, 1907-ben pedig már sorozatban gyártotta kis, egyhengeres, 2 LE-s, 18 kg-os benzinmotorját. A kialakítás egyszerű, megbízható és kompakt volt, népszerűségét a kishajók között jól szemlélteti, hogy 1917-re már 30000 eladott példánnyal büszkélkedhetett.” (Hargitai L. Csaba, Simongáti Győző: Hajógépek 2012.)